Festő Iskola
Első lépések az önmegvalósításhoz!
Szürrealizmus
Két irányzata különböztethető meg: a figuratív, olykor a realitás elemeit fényképészeti pontossággal megjelenített víziók festészete, ennek képviselője Salvador Dalí,némely munkájával Max Ernst – a másik a mitikus jelképek, a tudat alól feltörő ősi formák inkább nonfigurativ festészete: képviselői Joan Miró, Paul Klee, Yves Tanguy, André Masson.
A stílus esztétikai hátterét André Breton adta meg, amikor 1924-ben megjelentette szürrealista manifesztumát, melyben a stílust "tisztán pszichikai automatizmusként" határozta meg, mely "akár szóban, akár másmilyen módon a gondolatok igazi működését fejezi ki". Breton és köre tudatosan keresték irányzatuk előfutárait, "őseit": a festészetben elsősorban a "Vámos Rousseau" Henri Rousseau hasonlíthatatlan naiv vásznait és törekvéseit értékelték nagyra.
Az első szürrealista kiállítást 1925-ben rendezték, ezen részt vett többek között Paul Klee, Joan Miró, Max Ernst, Pablo Picasso és Man Ray is.
A szürrealizmus egyik főalakja, a spanyol-katalán Salvador Dalí az álmokat próbálta megfesteni. Legtöbb képén a valóság elemeit rendezi meghökkentő, összefüggéstelen kapcsolatba. Az egyes részleteket aprólékosan és élethűen ábrázolja. Arc és gyümölcstál látomása a tengerparton című képét 1938-ban készítette. A kép jobb felső sarkában lévő álombéli táj hullámzó tengeröblével, hegy alagútjával egyúttal kutyafejet is ábrázol: a tenger felett ívelő viadukt a nyakörve. A kutya valahol a levegőben lebeg, testének középső részét körtével teli gyümölcsöstálból formálta a művész, ám ez egy női arcba olvad, melynek szemeit két különös tengeri kagyló helyettesíti. A festmény alsó részét zavarba ejtő látomásokkal telezsúfolt tengerpart tölti be. Egy-két tárgy, a kötélvég és a vászondarab szokatlan, álomszerű élességgel válik ki, míg a többi rejtélyesen elmosódik.
A dadaizmushoz hasonlóan új technikai eszközöket alkalmaztak, különösen a fényképet és a filmet. A szürrealista fotó legnagyobb mestere Man Ray, filmművésze Luis Buñuel. A harmincas években a magyar származású André Brassai szoros kapcsolatba került a csoporttal, és a Minotaure c. Breton szerkesztette szürrealista folyóiratban több illusztrációja, fotója jelent meg. A technikai újítások közül főleg a frottázs adott nagy eredményeket, s ezt Max Ernst alkalmazta a legtudatosabban és legeredetibb módon. A frottázs az adott tárgy felületének rajzolatát dörzsöléssel jeleníti meg, mint például mikor papírt teszünk fára, kőre, falra stb. és azt ceruzával dörzsöljük. Az ilyen rajz véletlenszerű, különös mintázatú lesz. Max Ernst még dadaista korszakában barátságot kötött Bretonnal és munkatársaival, később minden szürrealista kiállításon részt vett. A harmincas évektől kezdve az irányzat egyik legjelentékenyebb képviselője, művészetét a II. világháború után egyre inkább elismerték. A szürrealisták felhasználták azokat az eljárásokat és anyagokat, melyek a tudat alatti képeket képesek előcsalogatni, megjeleníteni. Az általuk ábrázolt víziók gyakran rémálom hatását keltik, mert látszólag értelmetlen viszonyba állították az ábrázolt tárgyakat. Kialakult a mágikus realizmus: egyik fő képviselője René Magritte. Ő például emberi szemet fest hamis tükörként, ahogy az égen úszó fehér felhőket nézi, képein gyakran logikai paradoxonok jelennek meg, hangsúlyos és direkt irodalmi-gondolati asszociációk.
A mágikus realizmus további formáit Giorgio de Chirico és Paul Delvaux festészetében tapasztaljuk. Chirico 1916-ban Olaszországban metafizikus festészeti iskolát hozott létre. Elhagyatott városi utcákat, tereket festett, melybe láthatatlan vagy szellemalakok vetnek hosszú árnyékokat. A néptelen városi utcát és épületeket a teret kissé megnyújtva ábrázolja, amivel a vészjósló, nyugtalanító hatást akarja fokozni. Ha emberi alakot fest, akkor az arcvonások nélküli kőszoborra, próbababára vagy testtelen árnyékra hasonlít, s így a személytelenség és értelmetlenség szimbólumává válik. Giorgio de Chirico képei az elidegenedésre, az emberben lévő és emberek közötti ürességre hívják fel a figyelmet, de hangulatuk többjelentésű és nem egyszerűen fordítható fogalmi nyelvre. A szürrealisták tudták, hogy a művész, amikor egy tárgyat akar ábrázolni, nem azzal kezdi a munkáját, hogy kinyitja a szemét és körülnéz, hanem színeket és formákat idéz fel emlékezetéből, és ezekből építi a képet. Dalí minden formájával egyszerre többféle dolgot is ábrázolt, ezzel azt fejezte ki, hogy egy-egy szín és forma rengeteg jelentést ölthet magára. A belga Paul Delvaux szürrealizmusa sokat merít a szecesszióból: az ő képei a leglíraiabbak, legkevésbé riasztóak. Gyönyörű aktjai majd mindig az álom lassúságát, elomló lírát sugároznak.
A szürrealizmus legjelentősebb szobrásza Marcel Duchamp, aki még Breton párizsi csoportjának megalakulása előtt kiállította Lépcsőn lemenő akt c. konstruktivista festményét, majd New York-ban kezdte hosszú évig készült Agglegényei vetkőztetik a menyasszonyt – A Nagy Üveg c. üvegfestmény-szobor-installációját (1914-1923), az egész avantgárd képzőművészet máig egyik legjelentősebb alkotását. Breton 1940-1945-ös Egyesült Államok-beli emigrációja alatt még szorosabbá vált munkatársi kapcsolatuk, több kiadványt szerkesztettek együtt, közös kiállításokon dolgoztak. Jelentékeny alkotó Hans Bellmer, aki olykor riasztó "erotikus babáival, tárgy-torzóival vált önálló művésszé. A későbbi időszak legfontosabb, szürrealista indíttatású szobrásza az olasz Alberto Giacometti.
A mozgalom alapítója és irányítója André Breton személyiségével és tevékenysége súlyával, irodalmi és elméleti műveivel döntő fontosságú volt. A II. világháború után az USA-ból visszatérve továbbra is megőrizte tekintélyét. Íróként akkorra egyre inkább a kor legjelentősebb francia költőjének tekintették. 1963/64-ban még egy nagy, kollektiv szürrealista kiállítást rendeztek Párizsban, de a visszhang és siker ellenére az irányzat már nem érte el húszas-harmincas évekbeli jelentőségét. Nem sokkal Breton halála után, 1969-ben oszlott fel a francia szürrealista csoport.
A szürrealizmus a két világháború közti periódus egyik legismertebb művészeti mozgalma volt az irodalomban és a képzőművészetben. Fiatal művészek vágyát fejezte ki, hogy a valóságnál is valóbb dolgokat alkossanak. A szürrealisták kijelentették, hogy éber állapotban nem lehet valódi alkotásokat létrehozni, olyan lelkiállapot után sóvárogtak, amelyben felszínre kerülnek lelkünk mélyebb, tudat alatti rétegei.
